Ha az ember albérletben lakik, vagy mint az én esetemben egy baráti szívességnek köszönhetően van fedél a feje fölött, egy szép nap arra ébredhet, hogy kiadták az utilapura való felszólítást. Ilyenkor természetesen mindenkiben, így bennem is feltört a rettegés: Jajj, mi lesz most velünk, mégis hova a frászba fogok mindössze 3-4 hét alatt elköltözni??
Én szerencsés vagyok. Erre nagyjából emlékeim szerint egy hétnyi para után jöttem rá (a valóságban ez mindössze 48 óra volt), mikor a felismerés valósággal a földbe döngölt: Ott van Anyu háza!
A házat lassan öt éve örököltük, de az még most is "anyu háza", még csak véletlen sem gondoltam rá úgy, hogy a házam, vagy mivel hárman örököltük, a házunk. Szoknom kellett a gondolatot, és tudatosítani, van egy házam.
Az enyém. A tulajdonom. A hely, ahonnan nem tehet ki senki. Ahol nem lakbérre, hanem felújításra költök, és az a miénk marad. De messze van... Az igaz. Viszont minden nappal csökken a távolság. Születnek a tervek: Itt konyha lesz, ott átépül a fürdő, a kapu, a kerítés, kutya, tyúk, kecske, bari...
Csempe, járólap, ablak, ajtó, cement mész, konyhabútor...
Na, valahogy így cikázik a fejemben millió gondolat, mintha az átváltás hozná a többit amagával. Az ENYÉM!!! Se hitel, se lakbér. És falu. Mert itt sose éreztem jól magam. Hiányzott valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése